  |
 |
* * *
1989 "a csodák éve volt"
"..Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és a halál erõivel, amelyek elhomályosítják a történelmet, bontakozik az élet és a meggyõzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely szabad alkotás és szabad munka terméke.." ( Albert Camus: A magyarok vére 1957, Párizs.)
E tömör és tiszta sorok
a leghûbben kifejezik a reményt a fehérizzásnak
azt a fokát, amely 1956-os magyar forradalomtól 1989-ig tartott.
A múlt századi magyar reformkor és az 1848-49-es polgári
forradalom volt a történelmi példa. Az elõkép
pedig 1956; jelképeiben is föltámadva, és gesztusaival
is hódítva közöttünk.
1989 csillag volt, a kelet-európai
népek hajnalcsillaga, megkésett történelmi igazságszolgáltatás.
Megéreztük a történelem
e tájának pentaton lüktetését. Ért-e
engem, ért-e bennünket az a külhoni, akihez e sorok íródnak?
Kétség gyötör.
Érzi-e ennek a népnek
a különös, fojtott izzását, a pentatónia
lüktetését, e különös magyar ritmust,
nem csak a zenénkben, de a nyelvünkben is lüktetõ
pentatóniát..
Tartogattuk magunkat a romboló
és romlandó idõkben, és mint a huszárló
a trombitahangra, füleltünk a történelem közeledõ,
egyre hallhatóbb, igazi szívverésére:
Az "Áttörés"
"Köszönjük Úristen! Megszervezni sem lehetett volna jobban!" (Egykori szervezõ)
"Demokratának lenni, annyit
jelent, mint nem félni". Bíbó István, a
század nagy magyar politikai gondolkodója, az ’56-os forradalom
államminisztere írta e sorokat. Ezzel bíztattuk egymást
akkoriban, ha mégis féltünk.
Amikor, 1989 júniusában,
a "Páneurópai Piknik" eszméje megfogant, az államszocialista
Kelet-Európa már megroggyant, de még nem számolta
rá a történelem... Reményteljes, bizakodó
hónapok voltak mögöttünk, bátrak voltunk,
a legjobb-legszebb tulajdonságainkat csiholta ki a kor: e kétségkívül
történelmi idõ.
A Szovjetunióban a sikertelen
"uszkorényije", majd a gorbacsovi "peresztrojka és a "glasznoszty"
zûrzavarában elkezdõdött ugyan a máig tartó
felbomlás és történelmi mélyrepülés;
ám akkor még -ne feledjük- Magyarországon állomásozott
–45 éve ideiglenesen?- a Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportja.
Legnyugatibb egysége a Soprontól (a magyar-osztrák
határtól) mintegy húsz kilométerre, pár
kilométerre a helytõl ahol az ifjúságomat töltöttem.
A "ruszkik" jelenléte megszokott, hétköznapi dolog volt
mifelénk.
Kelet-Közép-Európát
"föladta" a Szovjetúnió, de még nem lehettünk
biztosak benne, hogy valóban végük van az elvtársaknak,
hogy "Tovariscsi Konyec", amint azt az ellenzéki Magyar Demokrata
Fórum elhíresült plakátja akkoriban hirdette.
Aggasztó híreket hoztak
a szomszédos Romániából. Miközben a magyar-
osztrák határon
-1989 május elején- megkezdõdött
350 kilométer hosszú "vasfüggöny" bontása,
Romániában a Ceausescu-rezsim "körzetesítés"
címen falvakat akart eltüntetni. Szögesdrót építését
kezdte el a határon, és lövetett a menekülõ
állampolgáraira, a románokra és a magyarokra
egyaránt.
A hajdani Német Demokratikus
Köztársaság fennállása 40. évfordulója
megünneplésére készülõdött:
"40 Jahre Erfolg", és ugyanakkor elkezdõdött a polgárainak
kiszivárgása az országból, e "meseországból".
Sokan -1989-ben is- Magyarországra jöttek, a Balatonhoz, hogy
ott találkozzanak a nyugati rokonokkal, ismerõsökkel.
Az idegeikben érezték a változásokat, nem akartak
visszamenni "a 40 év siker" földjére, különösen
a fiatalabbak, s lassan megteltek velük a táborok és
a szálláshelyek.
1989 július 12-én Georges
Bush, az USA elnöke, a Marx Károly Közgazdságtudományi
Egyetemen az ellenzéki pártok képviselõi elõtt
beszélt...
Valahogyan így forgott velünk
és körülöttünk akkor a világ ahogy most
itt, ebben a gyönyörû, gyõzelmesen tüntetõ,
korai nyárban felidézem a 10 esztendõ elõtti
önnön-magunkat.
E tíz év elõtti,
mára már történelemmé merevült "sztoriról",
a mi határnyitó történetünkrõl beszélnek
az album képei. Egyik-másikáról az évtized
elõtti önmagunkat is látjuk. E kor is egyszeri volt,
visszahozhatatlan, akár a szõke ifjúság. Visszahozhatatlan,
ám méltó az emlékezésre!
Most lássuk a "sztorit", a hajdani
történetet. Mondom jégzajlásos, tavaszi világ
volt ez, romantikus, teremtõ idõ, új "népek
tavasza". Hívószavai: szolidaritás, hazafiság,
európaiság, szeretet és szívélyesség,
civilbátorság.
A híres, vasfüggöny
- szakítássá "fajult" Páneurópai Piknik
gondolata Kelet-Magyarországon fogant, Debrecenben, az ottani Magyar
Demokrata Fórumos ellenzékiek összejövetelén.
Pontosan 1989. június 30-án, egy forró pénteki
délutánon, a Régi Vigadó nevû zöldvendéglõben.
Állítsuk be az idõbe
az ötletgazdát Mészáros Ferencet, a debreceni
építésznõt Filep Máriát és
a soproni fõszervezõt Magas Lászlót.
Habsburg Ottó debreceni látogatásakor
született az ötlet: legyen egy vidám baráti találkozó,
egy igazi "piknik" a vasfüggöny helyén, a martonvásári
"Sorsközösség Tábor" részvevõinek,
-Kelet-Európa majd’ minden országából
hazánkba érkezõ értelmiségieknek, politikusoknak-
a részvételével. Védnököknek felkérendõk:
Habsburg Ottó, az Európa Parlament képviselõje
és Pozsgay Imre reformkommunista államminiszter, aki sokat
tett Magyarország demokratikus átalakulásáért.
Jellemzõ a korra az a lelkes amatõrizmus, a mostoha körülményeket legyõzõ furfang és lelkesültség, ahogy a kis debreceni csapat - e "botcsinálta politikusok", egy diszpécser, egy mérnök és a földet mûvelõ közgazdász - szervezte a találkozót. Filep Mária írja: "Feri (Mészáros Ferenc) munkahelyén megszigorították a telefonálást, odahaza pedig nem volt telefonunk, írógépünk, faxunk. Az irodám lett a szervezés központja. Sajnos, a távolsági hívást lekapcsolták a hivatali telefonról, és ez kemény akadályt jelentett. Hihetetlen leleménnyel “csiholtunk" kapcsolatot a Pozsgay - titkársággal, Sopronnal, Béccsel... Munkatársam felhívta az édesanyját és visszahívást kért. A bejövõ városi vonalat csentük el..."
A debreceni MDF-esek a "Páneurópai
Piknik" ötletével természetes szövetségesre
találtak Sopronban, a soproni ellenzékiek körében.
A soproni MDF 1988 november 4-én tartotta elsõ nagy sikerû
nyilvános ülését, majd két hét
múltán hivatalosan is megalakult. A "Soproni Ellenzéki
Kerekasztal" (Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége,
Fiatal Demokraták Szövetsége, Független Kisgazdapárt)
másodikként alakult az országban, a budapesti modellt
követve.
A Soproni MDF kezdeményezésére
közösen dolgoztak a "Páneurópai Piknik" szervezésén.
Ekkor még a pártállam lebontása volt a közös
cél, még nem állították szembe egymással
az ellentétek a két legerõsebb ellenzéki erõt,
a Magyar Demokrata Fórumot és a Szabad Demokraták
Szövetségét sem.
A helyi ellenzék, több
kezdeményezéssel is fölhívta magára a
szûkebb pátria, de az ország figyelmét is. 1989
június 15-én megható – fájdalmas gyászünnepséget
rendezett - (egy nappal Nagy Imre 1956-os magyar miniszterelnök és
mártírtársai budapesti temetése elõtt)
- a sopronkõhidai rabtemetõben. Itt az ’56-os forralom után
Gyõrött kivégzett nyolc mártír teteme
volt eladdig elrejtve, és Szigethy Attilának, a Dunántúli
Nemzeti Tanács volt elnökének holtteste, aki –a hivatalos
verzió szerint- önkezével vetett véget életének.
A több ezer ember részvételével megtartott gyászszertartáson
a mártírok -33 év után - megkapták-
a megkésett végtisztességet.
Azután ez a kis ellenzéki
csapat -minden nehézségen akadályon túljutva-
együtt a debreceniekkel, megszerezte ezt a sok ezer embert megmozgató
találkozót, 1989 augusztus 19-én, Sopron mellett,
Sopronpusztán, a régi pozsonyi országútnál.
S e szervezéssel, magyar-osztrák
határ megnyitásának programba iktatásával,
országszerte terjesztett, a külföldi sajtó kezeihez
is odaadott program széles körû nyilvánosságával
megteremtette a lehetõségét, hogy több száz
NDK állampolgár (600-800 fõre becsült) törjön
át Sopronnál Ausztriába. A Piknik -felülemelkedve
az eredeti elképzeléseken-, igazi nagy "durranás"
lett (az egyik szervezõ kifejezése), és fölgyorsította
az államszocialista rendszerek összeomlását.
A magyar kormány részben ezen esemény kényszerítõ
hatására nyitotta meg a határt Magyarországon
a (táborokban és a nyugati nagykövetségeken)
összezsúfolódott NDK-s állampolgárok elõtt.
"Borult a hivatalos program, de mint késõbb kiderült: egész Kelet-Európa!" (egyik visszaemlékezésbõl).
A '89 augusztusi határnyitás
után az MSZMP még keménykedett: lezárták
a Sopronba vezetõ utakat, a csomópontokhoz fegyveres munkásõröket
állítottak és lövöldöztek a zöld
határon menekülõ NDK-sok feje fölé. (Sopron
mellett, Kópházán a földeken dolgozó parasztok
fogták le a lövöldözõ határõrök
kezét.)
Végül, szeptember 11-én
a kormány megnyitotta a határt és Nyugatra engedte
az országban összezsúfolódott több tízezer
keletnémetet.
Nem szeretnék túlozni:
Tudjuk, amit azt az egyik szervezõnk megfogalmazta: "A kisember
úgy kerül a történelem sûrûjébe,
hogy észre sem veszi."
A Piknik-szervezõk eredetileg
nem tervezték az NDK-sok átengedését. Ma sem
gondolják azt, hogy az általuk szervezett akció több
volt mint egy “tûszúrás a rendszer lufiján”,
ám az tényleg elpukkant, s a dominó-elv értelmében
"borult egész Kelet-Európa."
Néhány hét múltán
a németek már lelkesen bontják a berlini falat, majd
Prágában gyõz a "bársonyos forradalom". December
elején Pozsony és Hainburg között már a
csehszlovák vasfüggöny lebontását ünnepelik
forró testvéries hangulatban: osztrákok, szlovákok,
csehek és magyarok...
Karácsonykor Temesvárról
elindulva gyõz a romániai forradalom... Soha ily’ reményteljes
“tavaszi” idõt, mint ez a mi idõnk! Ez az "elrabolt" Kelet-Közép-Európa
visszaszerzésének ideje. Évtized múltán,
sok küzdelem utján, látjuk, az újraépítkezés,
a demokrácia-építkezés lassú és
nehézkes, Kelet-Közép-Európa népei a történelmi
örökség súlya alatt nehezen egyenesednek ki. Lekoptak
rólunk, a "89-es nemzedékrõl" az illúzióink,
talán alábbhagyott a lelkesedésünk is, kissé
megfáradtunk. De a hitünk megmaradt. A hitünk. hogy a
demokrácia életünk méltó politikai kerete,
hogy a szabadság szent dolog, hogy méltóbb a magunk
hozta törvények uralma alatt élni, mint emberek uralma
alatt, bármilyen nevû és rangú diktatúrában...
Ezerszer és újra mondhatjuk: megtettük, amit tehettünk és megtennünk érdemes volt!
"Mire felértünk a táborhelyrõl már nyitva volt a kapu. (A keletnémetek már délután három órakor áttörték.) Egy német házaspár még lenn a réten megkérdezte, hogy hol nyitják a határt? Mondtuk, jöjjenek velünk. A kapu közelében bevallották, hogy õk most itt átmennek és nem is fognak visszajönni. A táborban parkol a fehér Wolkswagen autójuk, itt az indítókulcsa. fogadjuk el. Az öcsémék visszautasították az ajánlatot. Még az osztrák oldalról is integettek, hogy dobják a kulcsot. De nem fogadták el." (egy visszaemlékezõ)
"Augusztus 19-e nekünk addig családi ünnep volt. a házasságkötésünk évfordulója.1989 óta azonban dupla ünnep... Sok kedves emlék tûnik fel elõttem, ha eszembe jut az a nap. A tömeg, a jókedv, a megkapó hangulat... a sok zokogó, az osztrák földet csókolgató, az útlevelüket lobogtató NDK-s. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy büntetlenül átmehetnek a határon, szinte tomboltak örömükben... A legszívfájdítóbb élményem másnap volt, amikor kimentünk a helyszínre takarítani. Elhagyott autók tucatszám, az egyik Trabi hátsó ülésén egy kispárna és egy baba. Azóta eltelt tíz év. a baba tulajdonosa már ma nagy lány lehet, valahol Németországban. Vajon emlékszik erre a napra?” (egy visszaemlékezõ)
“1992-ben férjemmel két hónapot Göttingenben töltöttem. Egyik nap a városi múzeumba mentem, ahol a helytörténeti kiállítások mellett volt egy terem, ahol a régi NDK relikviái voltak kiállítva... Átsiettem a szobán, gondolván: kit izgat ez, ismerem az unalomig... A teremõr azonban utánam szólt: - Asszonyom, ezt miért nem nézi meg, ez is érdekes! Azt válaszoltam, magyar vagyok, hasonlókat láttam itthon sokáig, már látni sem bírom. Kérdezte, honnan jöttem? Mondtam, Sopronból. Erre elkerekedett a szeme, elkezdte a kezemet rázogatni, majd sírva mondta: - Maguknak köszönhetem, hogy a testvéremet ennyi év után viszontláthattam. Tudja meg asszonyom, hogy azóta mindig imádkozom a magyarokért. Arra gondoltam, ha ez így van, megérte.” (egy visszaemlékezõ)
* * *
"Bontsd és vidd" "Baue ab und nimm-mit" - volt a Piknik jelmondata. A "vasfüggönyök" mindenütt megszûntek. Európa népei lebontották a testük köré font drótkerítéseket. Mit is kívánhatnánk magunknak, mit Európának? Soha-soha újra ne épüljenek! S mindez, amit leírtam a következõ generációnak már csak történelem legyen, egy sztori a történelemkönyvükben. Egy sztori a vasfüggönyrõl és annak szétbontásáról: valahol Európában, a Nyugat és a Kelet hajdani határán. Magyarországon, Sopronpusztán, 1989 reményteli, forró nyarán.
|
|