MIT KIVÁN A MAGYAR NEMZET.
Szabad, független, demokratikus Magyarországot.

1. Valódi népképviseletet és többpártrendszert.
Biztosítsák az egyesülés és pártalapítás szabadságát, a választások tisztaságát.

2. Rendõrállam helyére jogállamot.
Állítsák helyre a bíróságok függetlenségét.

3. Közteherviselést.
Szûnjenek meg az egyéni és kollektív kiváltságok.
Biztosítsák az emberhez méltó élet alapfeltételeit mindenkinek.

4. Ésszerû gazdálkodást, mûködõ piacot, vegyes tulajdonú gazdaságot.
Állítsák le a pénzemésztõ és környezetpusztító nagyberuházásokat, szüntessék be a veszteséges nagyvállalatok támogatását, vessenek véget a vállalkozás megsarcolásának.

5. Szabadságot, önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek.
Szûnjék meg Európa katonai, gazdasági és emberjogi kettéosztása.

6. Semleges, független Magyarországot.
Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területérõl. Töröljék a magyar ünnepek sorából nov.7-ét.

7. Felelõs menekültpolitikát.
A magyar kormány lépjen föl az emberi jogok romániai megsértése és a magyar nemzetiség elnyomása ellen. Szûnjék meg a rendõri szemlélet és a diszkrimináció a román menekültek ügyében.

8. Jogot a sztrájkra.
Biztosítsák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát.

9. A bürokrácia és az erõszakapparátus leépítését.
Oszlassák föl a Munkásõrséget.

10. Igazságot '56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak.
Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.

11. Nemzeti önbecsülést.
Adják vissza a nemzetnek demokratikus forradalmaink jelképét, a Kossuth-címert.

12. A szólás és lelkiismeret szabadságát.
Számolják föl a sajtó és hírközlés állami monopóliumát, oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt.

(1989)

A független, demokratikus szervezetek soproni csoportjai nevében tisztelettel köszöntöm városunk polgárait legnagyobb nemzeti ünnepünk alkalmából. Magyarok! Honfitársaim! Négy évtizede ez az elsõ alkalom, amikor jelentõségéhez méltóan ünnepelhetjük feledhetetlen szabadságharcunk emlékét, azt a nagyszerû idõt, amelynek fénye 141 év távolából is szívünkbe világít, és amelynek meg nem valósult céljai mindmáig súlyos erkölcsi parancsként köteleznek bennünket arra, hogy a reformkor és a szabadságharc eszméiért - kiegészítve korunk követelményeivel - ma is szüntelenül és megalkuvás nélkül küzdjünk, s azokból erõt merítsünk saját harcunkhoz. Sokan szégyenkezve gondolunk arra, hogy volt idõ, amikor szorongva tûztük ki a hitvallással is felérõ kokárdákat. Nem fogjuk senkin számonkérni, de nem feledjük, nem is feledhetjük, hogy - pofonok kíséretében, gumibotok árnyékában - "ügyeletes lakájok" a nemzetiszínû szalagot sokszor letépték. Tudjuk, hogy egy mai "Mit kíván a magyar nemzet?" legtöbb pontja egyezne az eredetivel; hogy a szabad sajtó, a cenzúra eltörlése még mindig idõszerû, hogy a törvény elõtt ugyan egyenlõek vagyunk, de vannak egyenlõbbek; hogy a kormány még önmagáért sem felelõs, nemhogy a nép elõtt; hogy parlamentünk még ma sem valódi népképviselet; s mindeközben az ország lakossága rohamosan szegényedik. E nehéz, válsággal küszködõ jelenben lelkesítsen bennünket Petõfinek a szabadság gyõzelmébe, a jobb jövõbe vetett hite:
"Élni fogsz hazám, mert élned kell /.../ dicsõség
és boldogság leszen a te életed...
Végetér már a hétköznapi veszõdség,
Várd örömmel a szép, derûs ünnepet."
Mely célokért küzdöttek elõdeink a reformkorban és a szabadságharc idején? Kölcsey egy tömör mondattal így jellemezte:
"Jelszavaink valának: haza és haladás."
Mi sem elégedhetünk meg kevesebbel. Az elsõ: a haza. Ez a szó számunkra mindenekelõtt a függetlenséget jelenti, valamint nemzeti múltunk bátor és büszke vállalását, amely mentes minden nemzeti gyûlölködéstõl; magában foglalja az ország területi épségének megõrzését, ifjúságunk és egész népünk hazafias szellemben való nevelését; a szomszéd államokban és a világon szétszórtan élõ honfitársainkkal, de különösen erdélyi magyar testvéreinkkel való szolidaritást; s végezetül nemzeti tudatunk külsõ megjelenési formáinak - ezeréves államiságunk történelmi jelképeinek - szabad használatát, hivatalossá tételét, utcáink, tereink nagyjainkról való elnevezését. A hazára gondolva idézzük Kossuth szavait: "A haza független csak demokrácia által lehet." Olyan hazában akarunk élni, amelyben nem tiporhatják lábban az emberi jogokat; olyan hazában, amelynek kormánya szüntelenül a nép jólétén munkálkodik, s a nemzet érdekeit tartja elsõdlegesnek, azokról semmilyen körülmények között sem mond le. Gondoljunk Deák Ferencre - akinek soproni utcanévtábláját egy hazafiatlan, idegen érdekeket szolgáló korban levették, s az mindmáig nem került vissza a helyére - , gondoljunk tehát a haza bölcsére, aki történelmünknek egy válságos idõszakában a következõt mondotta:
"... amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és kedvezõ szerencse ismét visszahozhatják: de mirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges."
Fogadjuk meg hát ezen a szent ünnepen, hogy mi nem mondunk le soha a nemzeti függetlenségrõl, hazánk önállóságának gondolatáról, s hazafias öntudatunk ápolásáról, emlékezve Kossuth figyelmeztetõ szavaira:
"Vesztett csatákat ki lehet heverni..., de a nemzeti megaláztatást bajosan."
A második jelszavunk Kölcseyvel: a haladás, amely számunkra egyenlõ a demokráciával. Mit értünk mi demokrácián? A demokrácia elsõsorban a félelem nélküli életet jelenti. Mert a félelem meg az elaljasodás ikertestvérek. Vagy - Bibó István szavaival: "Demokratának lenni annyi, mint nem félni." Azért követelünk tehát demokráciát, hogy ne aljasodjon el a magyar, mert aki fél, az jellemében lezüllik, az minden bûnre - besúgásra, árulásra, elvei megtagadására, embertársai kíméletlen elnyomására, szégyenletes megalázkodásra - kapható lesz: nem mer véleményt nyilvánítani, retteg az igaz szótól, s így válik szolgává. Olyan világban akarunk élni, amelyben nem kényszeríthetik megalázó módón "ordas eszmék" megtapsolására az embert, amelyben nem vehetik el becsülettel szerzett tulajdonát, ahol nincsenek koncepciós perek, nem büntetnek senkit politikai véleményéért számûzetéssel, börtönnel, tarkónlövéssel, akasztófával, ahol nincsenek jeltelen gödörbe hányt holttestek; de van demokrácia, virágzó piacgazdaság, árubõség, szociális biztonság; s ahol a többpártrendszerben szabadon politizáló, értelmes, felnõtt állampolgár lelkiismerete szerint dönthet a választásokon arról, hogy ki képviselje õt az országgyûlésben és a tanácsházán. Olyan világban akarunk élni, amelynek mindennapi életét áthatják az emberi és polgári szabadságjogok, mert ahogy Kossuth mondotta:
"Rend csak mivelünk lehet, kik a szabadság hívei vagyunk. Szabadnak lenni annyit tesz, mint joggal bírni mindenre, aminek gyakorlata minden másoknak hasonló joggyakorlatával összefér. És ez a valódi rend, szabadság nélkül rend nem lehet."
Így értelmezzük mi a demokráciát, éppen ezért állunk szemben mindenféle diktatúrával, mert a diktatúra és a demokrácia nem férnek meg egymás mellett; s ezért utasítjuk el mind a baloldali, mind a jobboldali politikai túlzásokat, hiszen a szélsõbaloldal és a szélsõjobboldal egy pontban mindig találkoznak: a diktatúrában. S ezért tekintünk vissza tisztelettel és hálával történelmünk nagy forradalmaira - 1848-ra, 1918-ra, és 1956-ra -, amelyek a nemzeti függetlenségért és a demokráciáért küzdöttek, s arra tanítanak bennünket, hogy szeressük hazánkat és harcoljunk a demokrácia megvalósításáért. "A jövendõ a demokráciáé". Fogadjuk meg hát nemzeti ünnepünkön, hogy mi soha nem mondunk le a demokrácia megteremtéséért folyó harcról. Úgy legyen, ahogy Kölcsey kívánta egykor hazájának:
"Isten virrassza fel e nemzetre a
teljes felvirágzás szép napját!"

(Elhangzott 1989. március 15-én, 11.00-kor a soproni Széchenyi téri Hûségzászlónál, Csepeli Sándor erdõmérnök-hallgató, Fidesz-tag elõadásában, kb. 5-6000 fõ elõtt. A beszédet Lõrincz Lajos szövegének felhasználásával többtagú, a demokratikus szervezetek képviselõibõl álló bizottmány írta.)

Copyright © 1997., ISE, Sopron

~sztoth