Földrészünk itt élõ lakói sóvárogva tekintenek a megindult világ nagy találkozói felé, melyeken nem vehetnek részt. Országunkban is akadna seregnyi ember, aki közétek állna, és határtalan lelkesedéssel csatlakozna az egyre izmosodó európai meneteléshez, és vetné kezét az elócskult határzárakra, de jószándékunk ezernyi falba ütközik. Ott lennénk mi is, ha meghívnátok. De kit is hívnátok, hiszen mi csak egyedeinkben létezünk? S kiket is képviselnénk, ha ott lehetnénk, hiszen saját hazánkban sem gyûlhetünk össze, természetes élet- és célközösségeink lehetõségétõl meg vagyunk fosztva. S ha mégis meghívnátok - nem érkezne meg a meghívó. Amennyiben mégis megjönne, postán vagy rejtve, jelentenünk kellene a hatóságoknak, és gyötrõ kihallgatásoknak tennénk ki magunkat külföldi kapcsolatainkat illetõen, míg végül épp ezek miatt tagadnák meg tõlünk az utazás engedélyezését. Lehetséges részvételünk végül is puszta útlevélüggyé egyszerûsödne. Rátok figyelünk mégis, de odafigyelésünket megannyi akadály korlátozza. Hallgatnánk rátok és hallani akarunk rólatok, de a hazaiak hiányában idegen rádióadók zavart hullámain csak töredékesen, bukdácsolva jut át a szó. Vigyázó szemünket rátok vetnénk, de be kell érni a hazai televízió két-három órányi manipulált adásával. Itt nap mint nap mozgás-, látás- és halláskárosultnak kell éreznünk magunkat... És ezek még mindig csupán a külsõ falak. Elidegenedettségünk azonban ennél mélyebb, hiszen bennünk és közöttünk is épp megfoghatatlanságában lebonthatatlannak tûnõ, szerteágazó falrendszer terpeszkedik. Mi még csak itt tartunk, és ennek is csak a legelején: elkezdtük bontani belsõ falainkat. A hallgatás, a félelem, az önkorlátozás falait. A tartósan magába zárt lélek és gondolat palánk-gyûrûit. Az elnyomorodott tudat ideológiai tartóoszlopait. A kölcsönös bizalmatlanság drótsövényeit. A magunkba zárkózás egymástól elriasztó határcsapdáit. A rabul esett emberi szellem hatalmas fantom-lágerét. Mi még csak magunkból, a mélységbõl (de profundis) tekintgetünk ki a Világba, s mint - saját börtönünkbõl - frissen szabadult foglyok, elvakulva s a világ szabad áramlataitól elerõtlenedve és megrészegülve látjuk, hogy: másképp is lehet. Túlzásnak, lelkendezésnek érezhetitek, de mégis azt mondom, hogy ujjongva örvendünk az új utaknak, eszméknek, feltámadt szabadságnak és lehetõségnek, és ha valami, akkor az minket is kimondhatatlanul lelkesít, hogy a lebontott falakból fel kellene építeni a közös Európa-házat. Most még azonban ujjongásunkhoz hasonlóan végletes, csüggeteg félelem is elfog ugyanakkor, mert mint a foglyok, nagyon hozzászoktunk már a korlátokhoz és a félelemhez. Országunk népének többsége még nagyon kicsiny hitû, és saját átélt reményeinek sem mer hinni. Azonban szavatok, összefogásotok, szervezkedésetek és elõrehaladott politikai törekvéseitek, Európa nemesebbik szelleme szemmel láthatóan megteszi felrázó hatását körünkben. Nálunk a vasfüggöny helyett falvakat akar lerombolni a téboly. Hisszük, hogy nem fog sikerülni. Rajtatok is múlik, hogy ne történhessék meg. Falak helyett falvak! S ha összefogásotok által is elõbbre jut a haladottabb romániai politikában is otthonos eszme, a határok "spiritualizálásának" a terve, akkor sem kell féltenünk többé sem falvaink népét, sem Európa kis népeit és nemzetiségeit, mert minden más berlini mintájú fal Jerikóként fog összedûlni egycsapásra. És akkor végre mi is ott leszünk az Európai Össztalálkozón (Nagytalálkozón)... Én (nem is gondolhatva kiutazásra) Európa legnagyobb nemzetiségének egyik tagjaként s mint lelkipásztor, egy kicsit a képviseletében is üzenek. Most, mikor erdélyi magyar nemzetiségem ezres tömegekben, reményvesztetten özönlik Magyarország és a Nyugat felé - ezernyi románnal együtt -, a kényszerûségbõl vagy meggyõzõdésbõl itthon maradókkal együtt mindeneknél inkább azt kívánom, hogy egyszer s mindenkorra leomoljanak azok a falak, melyek elválasztanak bennünket a román nemzettõl, Európától, magyarországi testvéreinktõl és legjobb önmagunktól, hogy megszûnjön az az egyetemes megosztottság, mely megmérgezi Európa jelenét, romániai magyar népemet pedig végveszéllyel fenyegeti. Itthon maradunk, de Veletek tartunk. Isten minket úgy segéljen.

Temesvár, 1989. VIII. 17.

Abból kell kiindulnunk, hogy eltökéljük: ezt az ezred végi játszmát megnyerjük. Most nem kerget a tatár, most nincsen háború, nem derülnek ki iszonyú titkok, nem támolyognak ki börtönökbõl meggyötört emberek, nincsen elemi fölháborodás, nincsen pontosan meghatározható ellenfél, mert hiszen a magyar kormányzat tudtával és engedélyével állunk itt a fizikai vasfüggöny egyik pontján, mert ezt a kormányzatot bensõleg legyõzte, meggyõzte az a közóhaj, hogy ez a vasfüggöny ne legyen, mert hazug és gonosz alkotmány, most minden dolgunkban megszólalhatunk, most a szabadságunk ébredésével nõ a felelõsségünk.

*

Kitágul a történelmi és földrajzi tudatunk. Száz éve itt Ausztria és Magyarország között nem volt fegyversen õrzött határ és útlevél. Jó, hogy bár útlevél kell hozzá, de legalább avval már ide-oda átruccanhatunk rajta, amikor kedvünk tartja. Ezt kell magától értetõdõnek tartanunk, legalábbis a mi kulturális régiónkban, Európa földrajzi közepén. Ahogy a válaszfalak lebomlanak, úgy válik az, ami korábban félelmetes volt, szánalmassá és nevetségessé. Úgy omlik az elmében az az egész állványzat, amely a beomlani készülõ vasfüggönyt a nyilvános és a magánbeszédben támogatta. Ahogy a törmelékkupacot nézzük, ahogy a szögesdrótból, minden fogolytáborok szimbólumából hulladék lesz, vagy éppen értékesíthetõ emléktárgy, egyszersmind épül is némi önbizalom, lám csak hölgyeim és uraim, mégiscsak itt tapodunk tiltott és félelmetes helyen, azért mégis a víz az úr, amely csak úgy átfolyik a határon.

*

I. István király ezer éve úgy döntött, ahogy a földabrosznak ezen a pontján dönteni bölcs volt, mert a fennmaradást biztosította. A magyar fejedelem, akár a cseh, a lengyel, a svéd, vagy a dán, elfogadta a nyugati kereszténység normáit. Napimádó lovasoknak nem volt könnyû megtanulniuk a keresztre feszített héber táltot istenítését, és nem volt könnyû egy helyen lakva földdel bajlódni a szerteportyázó zsákmányolás helyett. Egész magukat ki kellett cserélniük. Könnyen megeshetett az idõ tájt, hogy az embert büntetésbõl darabokra metélik. Beh unalmas ez a feudalizmus, gondolhatta némelyik lovas gézengúz, aki megszokta, hogy ma itt, holnap ott. Aztán aki élni akart, ideszokott, tanult. Mit is? Európát. A közelebbi és a távolabbi környéket. Megtanult igen gondosan körülnézni. Amikor a régiek jól tanultak, akkor volt erõs magyar középkori királyság, amikor rosszul tanultak és a szerencse is elpártolt tõlük, akkor elvesztették a szuverenitásukat. Aki elvesztette a szabadságát, a szuverenitását, az hûbéres, vazallus. A magyar közerkölcsben együtt van a szuverén és a csatlós.

*

A játszma tétje visszanyerni a szuverenitást. Csatlós államban az állampolgárok is csatlósok, vagy alázatosak vagy pimaszok. Keress méltóságos embert a parancsuralmi, vagy liberálisabb paternalizmusokban. Nem egykönnyen találsz. Vagy akár keress igazmondót ott, ahol az állam az atya, például az államszocializmusban, és ahol a leghatalmasabb személy akkora úr, mint a király. Csatlós államban hazudni illik. Csatlós kultúrában már nem is tudhatni, mi az igazság és mi a hazugság. Visszanyerni? Inkább megtanulni, ápolni, karbantartani és finomítani a szuverenitást. Most inkább azon érdemes gondolkodni, hogyan tudnánk a csatlós szellembõl kibontakozni, tudva, hogy az benne van a történelmünkben, a közmondásainkban, önigazolásainkban, egyszóval bennünk. Csatlós az, aki a kiszolgáltatottságot normálisnak, természetesnek tartja. Amíg nem vagy egyenrangú, amíg a felsõbbségtõl félsz, amíg áldozat vagy és nem játékos, addig nem vagy szuverén. Ha a fiatal magyarok a szívükbe és az eszükbe vésik azokat a szabadságfogalmakat, amelyeket a legérettebb európai demokráciák polgárai sok-sok emberöltõn át kimunkáltak, ha nemcsak elvárják, de választják is a szabadságot, a vele járó és hozzájuk illõ munkával, akkor azt a szabadságot többé nem lehet elvenni tõlük, akkor a fegyver és a szögesdrót csak vasáru lesz.

*

Miért vagyunk ma szabadabbak, mint két évvel ezelõtt voltunk? Miért állhatunk itt? Mert ki mertük nyitni a szánkat. Nem azért, hogy kiabáljunk, hanem azért, hogy szívósan, élethossziglan kimondjuk vele a gondolatainkat. Például azt, hogy elég volt a királyapákból, Ferenc József apánkból, Horthy apánkból, Rákosi apánkból, Kádár apánkból! Nincs üdvösséghozó ember. Nem adjuk senki ember kezébe többé a sorsunkat. Nem ruházzuk át a teljes felelõsséget senki emberfiára. Felnõtt polgárok fölé nem kell semmiféle gondviselõ, üdvösséghozó, magasabb helyrõl felkent közapa, akihez képest a lojális állampolgár ismét csak kiskorú lehetne. Normális idõket élünk, nem kell szükségállapotra, exlexre, hisztériára célozgatni. Ha új paternalizmust akarnak felépíteni arra hivatkozva, hogy mi esetleg megvadulunk, mint afféle alattomos kutya, és hogy akkor elõ kell venni a korbácsot velünk szemben, akkor erre én azt felelném, hogy amióta az eszemet tudom, inkább a kormányzat viselkedett úgy, mint egy alattomos kutya: ha féltek tõle, harapott, ha a szeme közé néztek, farolt.

*

Nagy hatalommal felruházott parlamentet akarok tudni magam felett s nem pedig nagy hatalommal felruházott államelnököt. Énnekem a francia politika bonapartista tradíciói sem tetszenek; nem a bonapartizmus jóvoltából, hanem annak ellenére van Franciaországban demokrácia. Tanúja voltam a tavalyi elnökválasztásnak az Egyesült Államokban, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy ha a választott elnök oly nagy hatalmú monarcha, akkor magánéletének nem rám tartozó részletein fog rágódni a demokratikus sajtó. Diktatúrák és vezérkultuszok helyén alakult demokráciákban az alapító atyák jogos bizalmatlansággal határt szabnak minden karizmatikus ambíciónak és körülnyesik az elnöki jogkört. Nem akarok több olyan korszakot, amelyet egy ember nevével lehet fémjelezni.

*

Határon állunk, engedjenek meg záradékul egy gondolatot. Vannak demokráciák, amelyekbõl kimenet nincsen útlevél-ellenõrzés, csak bemenet. Szabad országból bárki elmehet. Amíg innen közép-európai társaink, most éppen a keletnémet polgárok nem mehetnek el, pedig lenne hova, amíg több százan kerültek keletnémet börtönbe, mert a magyar-osztrák határról megbélyegzett államjobbágyokként kellett visszamenniük a lakóhelyükre, ahol bûncselekmény a Staatsflucht, az államtól való elszökés, addig mi magunk sem vagyunk szabadok. Ne felejtsük el, hogy a mi legnagyobb tõkénk az emberségünk. Ha az van, akkor sok minden lehet még, ha az nincs, akkor semmi sincs.

*

Évfordulók rajzanak körülöttünk. A német-szovjet paktumé, a második világháború kezdetéé, Csehszlovákia megszállásáé szocialista szomszédai által, no és a kommunista alkotmányozásról se feledkezzünk meg, hozzátéve az új kenyér ünnepét, meg a Gellért-hegyi tûzijátékot, kapkod az elme, melyikbõl mire figyeljen. Talán arra, hogy a nagyhatalmak mohó nacionalizmusa és a kisebb nemzetek önfenntartó nacionalizmusa között olyasféle hasonlóság van, mint a farkas és a bárány önzése között. De ha egymás között vannak ezek a barikák, akkor már nem is olyan szelídek. Aki bekebelezhetõ, azt megpróbálták bekebelezni. Aki elárulható, azt többnyire elárulták. Valaki talán azt mondaná, hogy ez ünneprontó gondolat. Én inkább azt gondolom, hogy csak erõs lények képesek a magukkal szembeni tisztánlátásra. Közeledik a zsidók legnagyobb ünnepe, a jom kippur, az engesztelés napja, amelyen számot adunk bûneinkrõl az Úrnak, a tetteink fölé hajlás, a reflexió napja. Az ünnep értelme: a tanuló tisztánlátás. Nem a kollektív dicsekvés. Szent István ünnepén büszke lehet minden magyar a szívós nemzeti önfenntartásra áldatlan körülmények között. Ünneplésre méltó a nemzeti autonómia és a nemzetek közötti szolidaritás minden esete. Vezeklésre méltó a nemzeti szolgaság és a nemzetek közötti árulás minden esete.

*

Minden tömegsír felnyílik, minden titkos okmány elõkerül, minden gaztett megbosszulja magát. A nemzetek közötti viselkedésben is csak az a helyénvaló mérték, ami az egyének között, együttmûködõ társaságban elfogadott. Ugyanúgy nem illik fegyveresen egymás hazájába betörnünk, ahogy egymás házába sem. Aki ilyet tesz, az bandita. Húsz évvel ezelõtt, Csehszlovákiát közösen megszállva, mi kollektíven ilyen banditák voltunk, bizonyára akkor is a kisebbik rosszat választva. Ez a huszadik századi történelem, a miénk, a szomszédoké - elég vigasztalan. Kölcsönös bevonulások egymás területére - nagyhatalmi engedéllyel. Kisebbségek szorongatása. Az egyiknek, amelytõl a Biblia származik, a keresztény Európa alapkönyve, egyszóval a zsidóságnak a kiirtása, ami nemcsak a németek munkája volt. Vigasz a ritkább eset: a mentésé, a befogadásé, a menekülõk elrejtéséé, a szenvedõk pártolásáé. S ha van ilyen eset, mint például a lengyel katonák befogadása, arra kölcsönösen hálásan emlékezünk. Nem illik a menekültet poroszlók kezébe adni. Nem elvont eszmékrõl van szó, hanem az elemi becsületrõl. Hogy mit csinálsz a másik emberrel, aki szorult helyzetében rádbízza magát: ez a döntésed meghatározza a sorsodat. Önmeghatározás kérdése, hogy barátok leszünk-e avagy árulók. Itt, Közép-Európában, kétszáz évvel a francia forradalom kitörése és az alapvetõ, minden egyént megilletõ emberi jogok deklarálása után, akkor leszünk méltóak az európai melléknévre, ha egymás szabadságának a szövetségesei, egy közép-európai demokratikus föderáció munkásai leszünk, hogy ilyenként egy késõbbi idõszakban beilleszkedhessünk a nyugat-európai demokráciák szövetségébe. Mivelhogy a helyünkrõl nem tudunk elszökni, igen nehéz munka áll elõttünk, de hogy ez nem reménytelen, azt bizonyítja, hogy itt állunk és jól érezzük magunkat a vasfüggöny még ki nem hûlt helyén.